Szénfekete mosoly

Egészen Ázsiáig utazott Laki Zoltán, akinek a Coal Seller című műve jutott a legjobbak közé. A fotó Burmában készült, amikor egy fotós csoporttal ellátogatott az ázsiai országba.

– Ilyenkor vadásszuk a témát, ami nem túl megterhelő, mert az ember lépten-nyomon karakteres arcokkal, jó pillanatokkal találkozik. Megragadott a bája ennek a szénárus hölgynek, mert ebben a rendkívül piszkos környezetben, ahol egész nap guggolva mérik a szenet, mosolyogva végezte a munkáját. Ez egy hihetetlen kontraszt volt, amelyet tényleg csak ilyen ázsiai vidéken lehet tapasztalni. Azért is szeretem ezeket a portrékat, mert bebizonyítják, hogy nem feltétlenül csak az anyagi körülmények határozhatják meg az ember viselkedését – meséli Laki Zoltán.

– Mindig próbálok akklimatizálódni, felvenni az ország ritmusát, hangulatát, megvárni, amíg a körülöttem lévő emberek megszokják, hogy ott van egy fotós, és nem pózolnak. Ázsiában az emberek szeretik, ha fényképezik őket. Sokan jönnek oda hozzánk, hogy készítsünk róluk képet. Ezt sem szoktam elutasítani, mert akkor később nem nyílnak meg, de én leginkább az elcsent pillanatokat szeretem. Elvegyülök, néha ráülök a piacon egy zöldségkupac tetejére, és az ott lévők lassan megszokják, hogy ott vagyok.

Laki Zoltánhoz egyébként a természetfotózás áll a legközelebb, hiszen a fényképezés számára nem csak egy kifejezési forma, hanem életérzés is, amely a természet iránti szeretetéhez kapcsolódik. Mostanában a drónfotózással is kacérkodik. Hobbija egyben a szakmája is lett, több fotópályázaton szerepelt sikerrel, és maga is zsűrizett már ilyen megmérettetéseken. Úgy véli, az igazán jó kép általában a helyére kerül.

– A leendő pályázóknak azt javaslom, kutakodjanak az interneten, nézzék meg, milyen fotók nyertek a korábbi kiírásokon. Ugyanis minden pályázatnak van saját stílusa, és így látni lehet, milyen képekkel érdemes elindulni – tanácsolja Laki Zoltán.

A nyereményből Zoltán egy fotókönyvet készít bőséges, több ezres izlandi képanyagából. Főleg drónos képek kerülnek majd a fotókönyvbe, de a formán és a kivitelezésen még gondolkozik, hiszen a CEWE rengeteg lehetőséget kínál az könyv összeállítása terén.

Ősi rítusok

Képanyaga S. Töttő Ritának is akad bőven egy fotókönyvhöz. Az újságíró csaknem huszonöt éve dolgozik a Fejér megyei Hírlapnál.

– A fényképezéssel nagyon régóta szeretjük egymást. Világéletemben újságírónak készültem, elmentem egy iskolába, ott volt fotós képzés is. Néha besettenkedtem egy-egy ilyen órára, ahonnan persze kiraktak, amikor kiderült, hogy nem oda tartozom. Mindig volt lehetőségem arra, hogy az írás mellett fotózzak is, és ezzel éltem is, miután már elég tapasztalatot szereztem. Rájöttem ugyanis, hogy számomra ugyanolyan fontos vizuálisan üzenetet közvetíteni, mint az írással. Sokkal többet lehet kihozni egy történetből úgy, hogy meg is mutatjuk, amit át szeretnénk adni az olvasóknak. Nagyon szeretem a személyes történeteket, amelyek mögött emberek, sorsok, olyan élethelyzetek vannak, amelyek egy mélyriportban is megmutathatók. Néhány éve fotós képesítést is szereztem. Ekkor kezdtem el jelentkezni egy-két pályázatra, és mindig kaptam jóleső visszaigazolást – mondja Rita.

A nyertes kép, az Ancient Stories története igazán szívhez szóló. A Dinnyési Fertő mellé, egy ősmagyar rituáléra, a karacsunra hívták meg Ritát. Ezt a honfoglaló magyarok idején karácsony tájékán tartották, hogy megünnepeljék a téli napfordulót. A rituálék közé tartozott a természetbe vonulás, virrasztás, a körtánc, a máglyarakás és tűzgyújtás is.

– Ilyenkor a tűzbe búzát szórtak és pálinkát öntöttek, hogy a távozó lelkeknek segítsenek az átkelésben, vagy a kívánságaikat ezzel is erősítsék. Éppen aznap halt meg egy kedves barátom, és én rá gondoltam, amikor a pálinkát belefröcsköltem a tűzbe, és amikor a fotót készítettem. Ezért is volt fontos számomra ez az esemény és ez a kép.

Rita úgy gondolja: az a jó fotó, amely bármiről is szól, megfogja a tekintetet, egy kicsit időzni kell rajta, és valamiért megérinti a lelkünket. Munkája kapcsán rendszeresen találkozik olyan élethelyzetekkel, amikor úgy érzi, ebből nagyon jó fotót lehet kihozni. Várja a megfelelő pillanatot, tehát kamerájával mindig készen áll.

Vers ihlette fotó

Spielmann Ferenc nyertes alkotását ezzel szemben hosszasabb tervezés előzte meg. Ferenc statisztikai elemzőként dolgozik. A fényképezés a szenvedélye, hobbija, és mindig nagyon várja, hogy egy-egy nehezebb nap után nyakába akassza masináját, és kutyáival kivonuljon a természetbe. Nála a tájakkal kezdődött a pillanat megörökítésének szeretete, de egy csendéletben is meglátja azt, amit más nem. Elkezdte tudatosan keresni a személyes történeteket és a másokkal való kontaktusokat is. A portréfotózás lélekkeresés lett számára, és új távlatokat nyitott meg előtte. Ennek meg is lett a gyümölcse: már az előző CEWE Photo Award-on is sikert aratott alkotásával, amelyen egy fafaragó látható munka közben.

A legjobb ezer közé most egy olyan fotóval került, amelyet Weöres Sándor: Ha nézem a világot című verse ihletett.

– A versben a költő a világgal beszélget. Előbbi nem érti a világot, majd a harmadik strófában a világ azt mondja: nézz a tükörbe, és amit ott látsz, az vagyok én! Ahogy olvastam, megelevenedett előttem egy kép. Egy nyugdíjas ismerősömet, Pistát kértem meg, hogy álljon modellt. Szerencsére hamar kötélnek állt. Kávéztunk, beszélgettünk az életről, a versről, és közben elkészült a fotó – árulta el Ferenc.

Kísérlet káddal és tejjel

Vida Nikoletta is nagyon szeret a fotózással kísérletezgetni. A rajzolástól a videózáson át a fotózásig nagyon régóta érdekli minden olyan művészeti ág, amely digitálisan is kivitelezhető. Grafikusként dolgozik, a fényképezést hobbiszinten űzi. A fotóretusálás és maga a fotózás számára elválaszthatatlan. Úgy véli: megvan a szépségük a szerkesztetlen képeknek is, de ő élvezi, hogy egy kis utómunkával fotói hangulatát úgy alakíthatja, hogy azok igazán kifejezzék, amit láttatni szeretne. Az is motiválja, hogy ilyenkor modelljeinek is örömet okoz, hiszen a képeken ők is szépnek látják magukat, még akkor is, ha egyébként kritikusak önmagukkal szemben.

A Torso of Beauty című fekete-fehér kép kicsit vicces körülmények között készült, és mindössze a fényképezőgépe volt a segítségére, mivel más fotós felszerelése, fényei, vakui nincsenek.

– A mai napig a kísérletező fázisomban vagyok, szeretek minél több technikát, helyszínt, stílust kipróbálni, és ez a tejes kádas fotózás is ilyen volt. Nagyon sok fotós munkáját nézegetem tanulás és inspirációgyűjtés gyanánt, és azt vettem észre, hogy a tejes-kádas fotók nagy része inkább romantikus, virágos vagy szexi, én viszont ennek kicsit egyszerűbb, letisztultabb változatát szerettem volna elkészíteni, hogy valami újat mutassak – avat be a részletekbe Nikoletta.

– Egy barátnőm vállalta a modell szerepét. Feltöltöttük a kádat vízzel és tejjel, majd elkezdtük kitapasztalni, mi mutat jól egy ilyen fotón. Végül azért ez a kép tetszett meg, mert nagyon szép kontrasztot képez a nagy fehér felülettel a fekete haja és az arca. Természetesen a sorozatban készültek kevésbé "versenyképes" fotók is, amelyek inkább mókásak lettek, de sose legyen ennél rosszabb kísérleti fotózásunk!

Nikoletta tehát hisz a kísérletezésben. A kezdő hobbifotósoknak is ezt javasolja, és azt, hogy ne adják fel – ha eleinte esetleg nem is lesznek sikerélményeik a rangosabb pályázatokon, ez semmiképpen ne vegye el a kedvüket, hanem folytassák a gyakorlást!