Mikor vált a szenvedélyeddé a fotózás?

Mindig is izgatott a fényképezés, de sokáig nem volt alkalmam elmélyedni benne. 13 évvel ezelőtt elmentem az El Camino-ra, és ott volt először alkalmam fotózni, igaz még csak önmagamnak, emlékeztetőül. Aztán amikor az úton készült képeimet megosztottam a social médiában, sok pozitív visszajelzést kaptam. De igazán 4 évvel ezelőtt vált szenvedélyes szerelemmé, amikor lett egy kiállításom, és beindult a lavina. Elsodort, én meg hagyom magam. Imádom.

Miért pont a színház vált az egyik kedvelt témáddá a fotózásban?

Ez egyrészt kézenfekvő, hiszen ott dolgozom, de valójában olyan speciális helyzetben vagyok, amiben csak nagyon kevesen. Olyan színész vagyok, akinek a fotózás a szenvedélye. 33 éve vagyok tagja a Vígszínház társulatának, és ilyen hosszú idő óta figyelhetem a kollégáimat. Más szemszögből látom egy-egy előadás nagy pillanatait, vagy a próbák küzdelmeit, amiket ugyanúgy szépnek találok. Ezek olyan pillanatok, amiket a nézőtérről sosem láthat egy néző, de én a háttérből, a takarásból, a próbákon igen, és amikor elkezdtem fotózni, elhatároztam, hogy ezeket egyszer megmutatom. Olyan pillanatokat fotózok, amik megütik a szívemet, a lelkemet és elgondolkodtatnak. Színészként is ezt keresem és szeretem.

Tudod, hogy mit fogsz fotózni, amikor bemész a színházba a fényképezőgépeddel?

A spontán pillanatokat keresem, az izgalmas helyzeteket, úgyhogy ritka, hogy igazán felkészülök, de néha persze előfordul. Például a „Bizalom” című képre készültem, ugyanis az egy előadáson készült, amiben magam is játszom. Sokszor láttam és imádtam ezt a pillanatot, muszáj volt megörökítenem. A jelentben nekem is a színpadon kellett lennem, de egyszer az ügyelővel szövetkeztem, és kicsempésztem magam. Ő a kezembe nyomta a gépemet, 3 másodperc múlva megvolt a fotó, és mentem is vissza a színpadra. Senki nem vett észre semmit, viszont sikerült megörökítenem egy gyönyörű pillanatot.
De nem ez az általános, hanem inkább az, hogy megérzem, egy adott helyzet vagy egy különleges szemszögből készített fotó izgalmas lehet. Nem készítek sorozatfelvételeket, mindig csak egyszer exponálok, mert szeretem úgy visszaadni a pillanatot, ahogy ott és akkor én láttam.

A színház világa sokak számára a szórakozással kötődik össze, a te fényképeid mégis sokszor használnak kifejezetten sötét színeket, borúsabb hangulatot árasztva. Miért ilyen színvilágban készíted, komponálod a képeket?

Nem tudatos, hogy ilyen sötétek ezek a képek, de talán éppen emiatt válnak emberivé. A színház világához általában a fény és a ragyogás társul, ez a sötétebb tónus viszont jól illeszkedik a színészi élet nehézségeinek bemutatásához, mert az árnyékos oldalon nem a ragyogás van. De jól van ez így, mert egyébként én mindenben azt keresem és szeretem, ami igazi. Imádom például az idős emberek arcát, ráncait, például az Irmi című képem is jól mutatja ezt. Szeretem, ami öregszik, sőt azt is, ami pusztul. Az enyészetet kifejezetten szépnek látom, mert nagyon igazi.
A CEWE nyomtatásában igazán különlegesek lettek ezek a színházi fotók. A színek tökélesen átjönnek, és mivel sehonnan nem csillan be a kép, minden oldalról azt láthatja a néző, amit mutatni szerettem volna. Egész más élményt nyújtanak így, vászonra nyomva, ugyanis kaptak egy olyan textúrát, ami kifejezetten jól áll nekik. Nagyon szépek lettek.

Mit kívánsz azoknak, akik megnézik a kiállítást?

Azt szeretném, ha nyitott szívvel mennének be, és úgy távoznának, hogy lettek valamilyenek. Nem kell, hogy azt érezzék, amit én a fotózás pillanatában, vagy azt jelentse számukra a kép, amit nekem, hisz az úgyis lehetetlen, de azt kívánom, legyenek egy kicsit mások, kicsit többek amikor végignézték a kiállítást!
A kiállítás megtekinthető október 15-ig a Gödöllői Királyi Kastélyban.

A nyitóképben található Hullan Zsuzsa képet készítette: Dömölky Dániel.